Címke: munka olaszorszag

Na az úgy van, hogy a cég, ahol az egyik munkámat végzem, az még véletlen sem venne fel senkit rendes szerződéssel, még határozott időre szólóan sem, hanem úgymond bedolgozunk neki (“szabadúszóként”- PIVA/ co.co.pro). Nem betanított munkás vagyok ám, hanem szellemi munkát végzek, abból is olyat, amihez sok év gyakorlat kell, és a helyi rendszerek beható ismerete. Az itt dolgozók nagy része csak itt dolgozik (én pont nem, és pont azért, amit ebben a bejegyzésben leírok), tehát az egész “szabadon választott” “szabadúszóság” egy nagy humbug úgy alapból.

Ez nagyjából azt jelenti, hogy minden lehető felelősséget ránktolnak “fentről”, és persze a mi felelősségünk az, hogy egyáltalán legyen munka (az van, amit mi projektként idehozunk). Időnként jól össze is hívnak minket, mintha mi valamiféle normális munkaközösség lennénk (nem vagyunk, sosem is leszünk), és akkor elmondják, hogy mi vagyunk a cég, és össze kell tartani és vállalni a felelősséget. Sajnos ugyanakkor a munkatársakat nem mi válasszuk, hanem jó olasz szokás szerint fontos emberek rokonságából  és barátai körül kerül ki az újak nagy része. A főnökség meg az (még akkor is, ha inkompetens), akit a névleg minket alapító szakszervezet a nyakunkra ültet. MIvel az így kiválasztott kollégák és főnökök szabad szemmel is jól láthatóan hülyeségeket csinálnak, elég nehéz értük felelősséget vállalni.  Véleményt meg azért nem szabad mondani, mert a felettünk állók (akik formailag nem azok, mert itt nincsen is főnök, csak  mégis van – pl. ő dönti el, kit akar kifizetni, még abból a pénzből is, amit én hoztam a cégnek) rendkívül bosszúállóak, és hamar kint találhatja magát az ember, annál is inkább, mert jogaink, na azok nincsenek. Lejár az aktuális co.co.pro (amit egyébként is kevesebb órára írtak, mint amennyi a valós munka elvégzése lenne, dehát alá kell ugye ígérni mindenkinek, hogy egyáltalán nekünk ítéljék a támogatást), akkor ők semmivel nem tartoznak nekünk, sőt, örüljünk, ha egyáltalán kifizettek.  Ja, egy szakszervezet cége vagyunk, azaz a rendes munkaszerződéssel rendesen dolgozók jogait hörgően védő embereknek vagyunk így kiszolgáltatva.

Szóval itt mint rendszer, semmi nincsen. Van persze telefon meg net, meg gépek is – persze abból, amit mi a projekjeinkből megfizetünk a struktúra fenntartására. De egy költözés, az mindent borít. Történt, hogy júliusban az okosok kitalálták, hogy költözzünk közelebb a szakszervezethez, mert akkor spórolhatunk a bérleti díjon – hogy eddig évekig ezt miért nem lehetett, az egy érdekes kérdés, addig is kerestünk mi a fizetendőkre, nekik ugye nem volt dolguk ezzel.

Na de elköltöztünk.  Azzal a lendülettel  áthozattuk volna a netet és a telefonokat az új helyre, csak hát ez kérem Olaszország. Ki kellett először is kapcsoltatni a régi szervezet vonalait. Ennek intézése két és fél hónapba telt.  Július végétől október 18-ig gyakorlatilag telefon és net nélkül voltunk. Nem teljesen igaz, mert volt egy szabad kóbor wifi, arra lehetett csatlakozni.  Volt továbbá egy mobiltelefon, ami a ráirányított több számra érkező hívások miatt gyakorlatilag nem volt használható – és tekintsünk el attól, hogy pont 6-7 emberre jutott volna egyébként is egy db. telefon, ami a mi munkánkban – gyakorlatilag neten és telefonnal dolgozunk – nélkülözhetetlen.

Ilyenkor mi a teendő, használhatod a saját telefonodat, de jó, hogy szabadúszó vagy (de akkor miért megy minden egyes projektemből egy csomó pénz a struktúrára??)!!

Nekem külön pech volt, hogy lerobbant a céges gépem is, és a költözés miatt a szerverről éppen oda mentett aktuális dokumentumok mind elvesztek. Kifizethettem volna én egy technikust, de úgy voltam vele, hogy én ugyan nem. Lassan már azért is fizessek, hogy dolgozhatok? Persze, ki járja meg ezzel? Nyilván én (mert nekem kellett mindekt újra előállítani, megírni stb). Mindegy, mert úgyis be kellett vetnem a saját személyes gépemet, amit saját pénzből egyéb használatra vettem.

De kivártam. Egy hónap leforgása alatt kiderült, hogy menthetetlen a gépem, és vettek is egy másikat. Igaz ugyan, hogy word-ot nem tettek rá, de lett gépem.

Lassan visszatér a régi rend. Ja, archiviálni nem szoktunk, miért is kéne, de nem?

Na, azért is írtam le mindezt, mert ilyen az, amikor “liberalizálják a munkaerőpiacot”, azaz a munkaadónak nincsen semmi kötelezettsége, szenvedjen a munkavállaló, jogai úgy sincsenek, pampogni nem fog, már arra rámegy minden energiája, hogy megéljen – túléljen, meg úgyis fél. Képviselete nincsen, mert a rendezetlensége. és szervezhetetlensége miatt úgysem tagja szakszervezetnek, és ha az is lenne, nem tud olyan egységesen fellépni, mint a nagy cégeknél rendes munkaszerződéssel és jogokkal rendelkező emberek.

Csodálatos az, aki ezt kitalálta, nem?

A jövőre nézvést e pillanatban még egy dolog izgat engem. A szobánk melletti wc-ben volt egy nagy polc, ahová rengeteg régi archivált anyag befért volna. Mivel kicsit kidőlt- bedőlt volt, hívtak egy szakit, hogy szerelje meg (lévén több tíz kilónyi dosszié menne oda). Két és fél hónap elteltével ki is jött a szaki a kollégával (ez a két és fél hónap mágikus, minden szolgáltató ennyi idő után jön ki…). Megnézték, kopogtatták, majd nagyon okosan kihúzták belőle a közepén levő polcot. Nem vagyok egy barkácsmaki, de azt, hogy ezt polcot nem a közepénél kell elkezdeni lebontani, arra azért én is rájöttem a minimális technikaórákról megmaradt alapvetésekből. A polcrendszer természetesn bedőlt egy az egyben, és ráadásul majdnem az egyik szakira (szerencsére nem). Volt riadalom, kiabálás és tanakvás, majd mondták, hogy jövő héten csütörtökön visszajönnek, és megszerelik, de igazán. Ennek lassan egy hete, természetesen színüket sem láttuk. A rengeteg dosszié dobozokban áll a folyosón, ahol emiatt csak lapjával lehet közlekedni.

Lehet tippelni, mikor lesz készen a polc… De én mondom, élmény ebben az országban dolgozni….

Ilyen könnyed témákkal jövök rögtön év elején (főleg, ha hagynak kibontakozni a kollégák – ui. most jött ide negyedszer valaki az elmúlt tíz percben, így elvesztem az ihletet…).

Tehát: ahogy arról már sokszor írtam, az olasz szociális háló meglehetősen lyukas.  A dolgozókat / polgárokat megillető jogok a legritkább esetben igazságosak és vonatkoznak mindenkire. Szektortól, cégtől, szerződéses formától függ, hogy kinek mi jár.

Vegyük pl. azt az esetet, hogy valaki elveszti a munkáját. Teljes (és igen nagylelkű) segítség jár azoknak, aki állami munkahelyen, nagy (50 főnél nagyobb) cégnél, adott szektorokban (metalmeccanici, posta, scuole) dolgoztak határozatlan idejű szerződéssel (tegyük hozzá, hogy szinte lehetetlen őket elbocsátani, meg azt is, hogy az elmúlt években ez a kategória újonnan nem keletkezett, azaz akit régen így felvettek az benneragadt, de újonnan ilyen feltételekkel egyszerűen már nem ajánlanak munkát – ld még az atipikus munkáról írottakat).

Akár két évnyi mobilitá (=kb.  munkanélküli segély) jár nekik nyikk nélkül.  Nekik. Aki kis cégnél, privát szférában dolgozott, és nem határozatlan idejű szerződéssel, annak szinte semmi sem jár – akkor sem ha folyamatosan és pont annyit fizetett az államnak, mint a határozatlan idejű szerződésesek. Információként: nagyjából az összes dolgozó 1/3-át védik ilyen szinten a törvények, a másik 2/3-nak marad a segítség nélküli boldogulás baj esetén.

Ezt én nagyon felháborítónak tartom. Olyan, mintha egyeseknek több joga lenne, mint másoknak. Az egyikük többet ér az államnak, mint  a másikuk.

Ráadásul pont azoknak nem jár semmi munkanélküli ellátás, akiknek egyébként sem jár fizetett szabadság, betegszabadság, egyéb támogatás. Biztos sokkal egyszerűbb megvonni egyes kategóriáktól mindent, mint általánosan elgondolkozni a rendszeren…

Vannak aztán a szezonális munkások (turizmus, mezőgazdaság). Ők mondjuk egy fél évet dolgoznak, a másik fél évben a fizetésükkel egyenértékű támogatást kapnak.  De miért is??? Miért jár nekik több, mint mondjuk egy projektmunkásnak, aki ugyanúgy szezonálisan dolgozik, csak másként hívják a szerződését?

Amikor erről beszélgetünk a helyiekkel, akkor általában azt mondják, hogy eddig nem volt szükség (sic!) a támogatásokra (mármint azoknak, akiknek nem jár, merthogy a szupervédettek eddig is azok voltak), mert olyan dinamikus volt az olasz gazdaság, amit alapvetően a cluster-be tömörült – nagy cégeket, pl. Fiat -kiszolgáló kicsik alkotnak, hogy egy perc alatt képes volt átállni egy másik termék előállítására.

Haha, na persze. Még ha így is volt nagy vonalakban, strukturálisan, azért szeretném én közelebbről megvizsgálni, mit csinált mondjuk  egy 55 éves fröccsöntő, aki mondjuk 30 évig egy adott műanyag autóbiszbaszt fröccsöntött,  mikor azt mondták neki, hogy na holnaptól meg halogénlámpát kell gyártanod. Méghozzá úgy, hogy kötelező továbbképzés nincs Olaszországban, vannak persze erre igénybevehető források, amit általában minél kisebb a a cég, annál kevésbé ismer.

Az úgy szokott lenni ugye, hogy a strukturális problémák akkor ütköznek ki, amikor egyébként is szarban van egy rendszer, mikor szárnyal a gazdaság, akkor általában könnyebb felettük elsiklani.

Pl. eddig is biztos volt ilyen gond, de amíg csak 1-2 cég dolgozóit kellett megsegíteni, addig valahogy megoldották (mondjuk az adott város, a régió, valahogyan megmentette az éppen aktuális céget meg dolgozóit, közérdekre hivatkozva). Most, hogy 2008. óta rendszerszintű  a krízis, “kicsit” nehezebb a rengeteg  (ideiglenesen vagy végleg) munka nélkül maradt embert kezelni.

Ha már ideiglenes: van olyan, hogy alkalmilag nincs egy cégnek megrendelése, és olyankor  az állam besegít, hogy a kieső pár hét/ hónap alatt a dolgozók fizetését (részben vagy egészben) továbbra is fizetni tudják, abban a reményben, hogy ismét sikerül megrendelésekre szert tenni.

Ez az ún. CIG (cassa integrazione) találjátok ki kinek jár? Hát persze hogy csak a fent említett szupervédett dolgozóknak.

Egyes régiókban (lévén most már nagyon nagy a gáz, pl. Toszkánában is), átcsoportosítottak pénzeket a kisebb cégek ilyen megtámogatására is, ez a CIG in deroga. Általában aktív munkaerőpiaci politikákra igyekszenek költeni, azaz pl. kisebb képzések, carrier guidance stb. szolgáltatásokra (bocs a technikai szövegért, ezzel foglalkozom nap mint nap …:))

Azt is szokták mondani, hogy az egészet az articolo 18 (dello Statuto dei Lavoratori) megoldja, tehát nem kell vele foglalkozni. Namost, az articolo 18 annyit mond ki mindösszesen, hogy elbocsátani csak jó okkal vagy megalapozott okkal lehet (il licenziamento è valido se avviene per giusta causa o giustificato motivo).

Mi van? Ez lenne a dolgozók védelme? Akkor talán még működött, amikor MINDENKI határozatlan idejű szerződéssel doglozott, de most???

Ez az alapvető és égbekiáltó igazságtalanság az olaszoknak fel sem tűnik. Illetve, nem szeretik, ha kritizáljuk őket.

Mert ha kicsit sarokba szorítjuk olasz vitapartnereinket pl. olyan bagatell érvekkel, hogy igazságosság, egyenlő elbánás, azonos jogok, akkor bevallják, hogy bizony Olaszország nem az az ország, ahol meg lehetne egy német szintű segélyezési rendszert csinálni. Idézem: “Mert akkor senki sem dolgozna” (sic!).

Ja, hogy ez a pálya. Túl lusták, túl “mindent az államtól várunk” habitusúak, tehát nem lehet igazságosan segíteni őket (ahogy mondják eufemisztikusan: ez antropológiailag van így… :)). Akkor marad az, hogy akinek mázlija van, annak minden jár, akinek meg nem, hát az majd valahogy túlél. De legalább addig is nem terheljük tovább az állami kiadásokat.

Még jó, hogy a család errefelé még működik, mint entitás, különben fél Oo. az utcán lenne…

Ellenpélda a sok igazságtalanságra az egészségügy. Ha valaki olasznak született, annak az eg.ügyi ellátás alanyi jogon jár. Azért alakult ez így valószínűleg, mert magas az inaktivitási ráta – azaz azoknak az embereknek a száma, akik nem munkanélküliek, és munkát sem keresnek, hanem egyszerűen nem dolgoznak. Ne csodálkozzatok ezen, a nők 53 %-a nem dolgozik (történelmileg, ugye) – köszönhetően egyébként a totálisan hiányzó gyerek és idősellátási szolgáltatásoknak is. És a fiatalok 30%-a szintén nem (úgy aktuálisan) – nem talál (neki tetsző?) munkát.

Mondjuk szerintem ez sem igazságos így, de a társadalmi nyugalom érdekében ezt muszáj megadniuk – kerül, amibe kerül (és nem kevésbe kerül ám az sem). Ellenben a fekete munkát egész biztosan bátorítja – miért is kéne adót/járulékot  fizetnem nekem meg a munkaadónak is, ha úgysem kapok érte semmit, viszont ha bajom van, ellátnak a kórházakban?

Meg hogy még egy érdekes dolgot mondjak: ha valaki háborúban elesett / sérült ember lánya, addig, amíg férjhez nem megy (sic!), jár neki az apja utáni ellátás. Egy ismerősöm – most 75 éves – kb 55. éve kapja az ellátást, mert volt esze, sosem ment férjhez (csak templomban – itt ezt is lehet, templomi esküvőt civil nélkül, és akkor az állam szemében nem vagy házas), és hivatalosan sosem vállalt munkát (csak feketén), ezért most kb. 900 euró jár neki minden hónapban. Erre van pénze az államnak  -mondjuk most már sokan nincsenek az ilyen emberek, de legalább 60 éve szívják a többiek vérét.

Gusztustalan kivételek (kasztok) egyre-másra…

Esetleg nem ártana kedves Monti (úgyis, mint szuperMárió), átnézni  egy kicsit  ezt a munkaerőpiaci liberalizálást / jogokat / ellátásokat, nagyon nagyon érdemes lenne, ha Oo. magát egy civilizált államnak gondolja…