Hogyan lettem devizaidióta?
További Vélemény cikkek
- Ha valódi kutatókból nem tudnak bábot csinálni, a bábjaikból csinálnak kutatót
- Palesztin emberi jogok mögé bújva borítja lángba az antiszemitizmus az amerikai egyetemeket
- Hegyi Gyula: Német tank a moszkvai utcán
- A magyar érdeket vagy Magyar érdekét képviseli majd a Tisza Párt Brüsszelben?
- Az Európai Unión kívül kisebb jólétben és biztonságban, kevésbé boldogan élnénk
This is the way the world ends
This is the way the world ends
This is the way the world ends
Not with a bang but a whimper.
(T. S. Eliot: The Hollow Men)
Svájcifrank-hitel segítségével vásároltam lakást néhány évvel ezelőtt. Az árfolyam 170 forint körül járt azokban a válság előtti hónapokban. Akkor még nem sejthettem, hogy 2011 augusztusában 250 körül alakul majd. A legelvetemültebb és legfelkészültebb elemzők sem sejthettek ilyesmit.
Számoltunk, kalkuláltunk. A forint a magas kamatok miatt szóba sem jöhetett, az euró kevésbé tűnt rossznak, de toronymagasan a CHF volt a legjobb választás. Nem értek különösebben a pénzügyekhez, azzal mégis tisztában voltam – a bank is mondta –, mit nevezünk árfolyam-kockázatnak, és mik a tulajdonságai. Azt mondtam erre: ha a forint bedől, úgyis szétrobban minden, csak a semmi marad.
Azóta tudom, a világ nem bummal ér véget. Hanem lassan, apránként. Agóniával, nyüszítéssel.
A törlesztőrészletem eddig nagyjából ötven százalékkal emelkedett. Szerencsére van munkám, fizetésem, törlesztek, mint a katonatiszt. Nem akarnék ezzel hergelni senkit, de jó adós vagyok.
Pláne azokat nem akarnám hergelni, akik nem azok. A devizahitelesek több mint tíz százaléka nem tud fizetni. Ha minden így megy tovább, az arány hamarosan sokkal rosszabb lesz. A frankkal együtt a részletek is hónapról hónapra döntik a rekordokat.
A tíz százalék nem a vége. Szeszélyes ősz jön, sokaknak ezután esik le, hogy ami eddig ment úgy-ahogy, vérrel, verítékkel, nem megy többé. Jöhet a rögzített árfolyam, hátha úgy mégis. Néhány év nagy idő, a trend is megfordulhat. A 70-es évek frankerősödése sem tartott örökké.
Az elemzők azt mondják, a bankok is hibásak, hogy ész nélkül szórták ki a devizahiteleket, de az emberek – a háztartások – még hibásabbak. A magyar emberek különösen. Kellett a CHF másutt is – Ausztriában, Lengyelországban, egyebütt –, de sehol annyira, mint nálunk. Sehol annyi mindenre, plazmatévére, nyaralásra, idióta luxusra. Pedig a bankok szóltak, mondják az elemzők, hogy kockáztatni kockázatos.
Ez igaz, az elemzőknek még sincs teljesen igazuk. Az emberek nem közgazdászok. Kádár alatt nem kellett a pénzről gondolkodni, vagy ha igen, nem úgy, ahogy Kádár után kellett volna. A többség most tanulja meg, hogy a pénzügyi analfabétizmus ideje lejárt.
Az is lehet, hogy késő. Dőlhetnek az emberek, dőlhetnek a bankok. Az eurózóna inog, Amerika vacakol, Kínában sincs kolbászból a kerítés. Japán is kőkemény gondokkal szembesül, Svájcnak sem esik jól, ami történik. Ha a jen, de pláne a frank megrezzen, menekülődeviza sem marad. Nem kizárt, hogy ideje globális katasztrófa-forgatókönyveket írni.
Az élet persze a nagy gazdasági világválság után is ment tovább.
Ami engem illet, ha mégsem borul minden, már csak tizenhat évig kell törlesztenem. Utána kicsit vén leszek ugyan, de szabad, mint a madár.