jeges-varga

A tikkasztó hőségben szinte minden mozdulat megdermed (bármennyire is képzavarnak tűnik ez). Úgy érezzük, csak a vízparton lehet elviselni a napsugarak égető melegét. De hiába mártózunk meg a tavak, folyók, strandok vizében, semmi sem frissít fel. Talán csak egy kiadós vihar, ami még a pórusokból is kisöpri a forróságot.

A nagy erejű szél azonban nem válogat, magával visz mindent: a parton levetett nadrágot, a kedvenc plüssmackót, strandlabdát, úszószemüveget, nyári széket. Aki nyaralt már a Balatonnál, tudja mit jelent a narancsfokú riasztás. Pikler Éva Balatoni böngésző című könyvében összesen hetven tárgyat sodor el (megszámoltam, tényleg). Rögtön az első oldalon láthatod, mi hiányzik a parton hagyott cuccok közül.

A heves légáramlat különböző helyeken pakolja le az elcsent holmikat. Az olvasó feladata, hogy megkeresse, hol rejtette el őket. Az eltűnt tárgyak esete természetesen csak ürügy, hogy bebarangoljuk a magyar tenger partvidékét. Érintjük Keszthelyt, Szigligetet, Tihanyt, Balatonfüredet, Siófokot is, de a vonzáskörzethez tartozó Kis-Balaton, Sümeg, Salföld sem marad ki.

Azért senki se számítson kultúrtörténeti körutazásra vagy komoly turisztikai ismeretterjesztésre. Három-hatéveseknek kitalált könyvet tartunk a kezünkben, amelyben egyáltalán nincsenek leírások, rajzokkal közli mondanivalóját. Azokból sem ismerjük meg a Balaton-parti települések főbb nevezetességeit. Maximum egy-egy jellemző részlet (a tihanyi apátság, a köröshegyi völgyhíd, a kápolnapusztai bivalyrezervátum) árulja el – az is inkább a játékos tájékozódásba besegítő felnőttnek – körülbelül merre járunk. Pikler Éva a magyar tengernél eltöltött nyarak élményanyagát sűríti össze, sajátosan magyar életérzést akar megragadni. És amíg böngésszük a könyvet, régi nyaralások emlékei törnek elő.

Az illusztrációkat nem szabad túl komolyan venni. Aki valaha is vett gyerekkönyvet a kezébe, nem csodálkozik el azon, hogy a sirály mobiltelefonon beszélget a haverjával, vagy hogy a Szigligeti-öbölben egy kalózhajó rostokol. Na de ki hallott már olyanról, hogy egy vödör festékkel a kezében lóg a pókember a völgyhíd pillérén. Az meg egyenesen a fékezhetetlen fantázia terméke, hogy „Azonosíthatatlan Repülő Tárgyak” (más néven: ufók), ostromolják a sümegi várat. És akad még nem kevés furcsaság, amivel a könyv főszereplői, a mókás kinézetű nagycsalád (anya, apa és négy gyerek) találkozik a vakáció során.

De véletlenül se essünk a hibába, hogy leszóljuk Pikler Éva könyvét. A Balatoni böngésző elsősorban a legkisebbeknek íródott, pontosabban: rajzolódott. Éppen ezért jellemzi a színekben, furcsa figurákban, izgalmas járművekben gazdag képanyag. És a hangsúly a játékon, a játékosságon van. Felnőttnek is szórakoztató, figyelmet igénylő feladat végigböngészni a nagyalakú, keményfedeles könyv lapjait, hogy megtaláljuk az elveszett ruhadarabokat, személyes cókmókokat. De ha a keresgélés annyira nem is érdekli a felnőttet, akkor is bátran elmerülhet a rajzok tarka világában. Annyira sűrű (bár nem zsúfolt) egy-egy oldal, hogy minden újabb lapozás további felfedeznivalókat tartogat.

Pikler Éva rengeteg humorral alkotta meg a legapróbb részleteket is. A gyermekeket nyilván a figurák kedvessége, a rajzok humora bilincseli le. De vannak poénok, amiket ők még biztosan nem tudnak értékelni. A vízparton sátrazó hóember, a kishajó tetején gitározó róka koma korosztálytól függetlenül mosolyt csalhat arcunkra. A mélyvízben süllyedő Titanic, a vízben ücsörgő (hűsölő?) Poszeidón vagy a Darth Vader formájú madárijesztő már a nagyobbakat szólítja meg. Ezek a többletjelentések ráadásként rakódnak a rajzokra. Elvégre a nagyobb tesót, sőt apát és anyát is le kell ültetni a könyv elé, hadd élvezze az egész család. Szépen is nézne ki, hogy a legapróbb teli szájjal kacag, a nagyobbja meg ásítozik.

Ilyenről szó sem lehet. Pikler Éva mesés munkája a szívedbe lopja magát. Bárhol ütöd fel a Balatoni böngészőt, szinte az orrodban érzed a tó illatát, és mintha a vízparti szellő is megcirógatná az arcodat. Hidd el, nem bírsz majd magaddal. Muszáj lesz nyaralni menni. Irány tehát a Balaton – ha idén már nem, majd jövőre megint.

A cikk megjelent az olvassbele.com oldalán.

A rendszerváltás előtti évtizedekről mindenkinek megvan a saját története. Természetesen másképp mesélnek nekünk az ötvenes vagy éppen a hatvanas évek, és egészen másképp emlékezünk vissza a nyolcvanasokra is, amelyekről Cseh Tamás is megénekelte, hogy „sapkát viselnek”. Vörös István már csak életkorából adódóan is azokról az időkről beszélhet hitelesen, amikor „valami izgalmas pezseg a jövőben, mint pohár vízben a gyógyszer”, de még sokan nem mernek hinni abban, hogy a dolgok állása lehet másmilyen is, mint amilyennek akkor látszott. De vajon hogyan működtette a félelem, a hazugság és a bizonytalanság a mindennapokat?

Azokban a nyolcvanas években már semmi sem volt fekete vagy fehér. Ahogyan egy emberről sem lehet biztosan állítani, csúnya-e vagy szép. Márpedig egy kamaszt komolyan foglalkoztatja ez a kérdés. Vörös István rögtön az elején elveti ezt a leegyszerűsítést: „sokkal jobb, ha hét fokozatot használunk” az emberek megjelölésére. „A leggyakrabban csúnyákra hétfőt, a hol csúnyákra, hol szimpatikusakra keddet, a néha szépekre szerdát, a gyakran szépekre és gyakran csúnyákra csütörtököt, a felvillanásokban gyönyörűekre pénteket, a többnyire csodaszépekre, akik néha még ébredés után is vonzóak tudnak lenni, szombatot, és a mindig egyformán szépekre, akiknek a szépségét hamar megszokjuk, és nem sokkal később meg is unjuk, vasárnapot mondunk. A hétfő és a vasárnap így aztán nem is esik olyan távol egymástól”. Nézhetjük őket (vagy magunkat) így is, meg úgy is. Ahogyan annak a tételnek is megvolt a logikája, hogy bár a kapitalisták sokkal jobban élnek, mint mi, mégsem élnek jól. A nyolcvanas évek „a semmibe néznek. Semmit se kérnek. Semmit se félnek.”

A változások ideje persze sosem állít könnyű helyzetek elé. Különösen igaz ez a tizenévesekre, akik éppen el vannak foglalva azzal, hogy megtalálják helyüket a világban. Kell egy szilárd alapzat, ahonnan egyértelműen definiálhatják önmagukat. Szükségünk van a fogódzkodókra, hogy megfejthessük, mi jelent számunkra a halál, élet, barátság, gyűlölet vagy szerelem. De hogyan felelhetünk meg egy olyan valóságnak, amely egészen valószerűtlen képet fest önmagáról? Nem csoda, hogy Vörös István sem biztos abban, hogy a Gagarin avagy jóslástan alapfokon című regényében a 20. század talán legszebb szerelmi történetét és az utóbbi idők egyik legrosszabb tréfáját meséli el, vagy éppen a fordítottja az igaz: amiről szól, az az utóbbi idők egyik legszebb tréfájának bizonyult – és egyben ez az egyik legrosszabb szerelmi történet. Nem az ő hibája, hogy a könyv végén sem látunk tisztábban.

Vörös István öt kamasz – két lány és három fiú – kusza kapcsolati hálójának tükrében mutatja meg a mára történelmivé vált időszakot. A regény tulajdonképpeni főhőse Péntek Boldizsár. Ez a csúnya, álmodozó könyvmoly. „A matektanár kedvence, a töritanár üdvöskéje, a tornatanár gúnyának céltáblája.” Még az általános iskolában ragadt rá a Gagarin becenév. Nem azért, mert hasonlított volna a jó kiállású, sportos űrhajós őrnagyra. Vastag lencséjű, keretes szemüvege miatt gúnyolták űrpatkánynak. Érthető volt hát, hogy nem is akart hasonlítani Gagarinra – ellenben szeretett volna önmaga lenni. Mert ha ez sikerül, akkor már teljesen mindegy, hogy Boldizsárnak vagy Gagarinnak hívják. Csakhogy a lányok, a barátok, az iskola, a szülők örökké akadályokat gördítenek elé. Igaz, ő maga is rendesen összekuszálja sorsának szálait. És persze mindenre rátelepszik a társadalom, ahonnan legszívesebben mindenki szabadulna.

Erről az abszurd világról nagyon sokat elmond az a hisztérikus káosz, amelyet egy otromba tréfa (vagy gyerekes csíny, ahogy tetszik) vált ki. A regény két kamasz hőse orosz katonának adja ki magát az erdőben kiránduló középkorú nőnek és fiatal lányának. Ez az első pillanatban ártatlan heccnek tűnik, de hirtelen véresen komolyra fordul. Az anyában beindul a hatalomnak való engedelmesség reflexe. Rémülete hatására számára hihetővé válik az irracionális is. A fiúkat valódi megszállóknak vélik. Az anyuka meztelenre vetkőzve felkínálja magát: tegyenek vele bármit, csak a lányát ne bántsák. Olybá tűnik, semmit sem lehetett eléggé komolytalanul venni. A burleszkszerű (vagy éppen kiábrándító) jelenet komoly hatással van mindazok életére, akik részesei voltak a történetnek, vagy csak hallottak róla.

A regény keret-elbeszéléséből derül ki, hogy maga Péntek Boldizsár kéri meg az írót, mesélje el az ő történetét. Nem lenne illendő, ha ő maga beszélné el, talán nem is lenne eléggé hihető. De amit a kamasz emlékezete fantáziával alaposan megtold, azt az írói képzelet is kiszínezi. Hogy minden pontosan úgy ment-e végbe, ahogyan a regényben le van írva, nehezen igazolható. De talán nem is a pontos igazság a fontos, csak hogy megesett és elbeszélhetővé vált. „Hazudni pedig csak a nagyobb igazságok miatt érdemes.”

A Gagarin…-t nehéz egyetlen műfajba beszorítani. Természetesen ifjúsági regény, hiszen utolsó éves gimnazisták a főszereplői. Gyerekek, akiknek muszáj felnőniük, de olyan „fiatal felnőttekről” is szól, aki azért még olykor szeretnének gyermekek is lenni. És hát szükségképpen szó van benne szerelemről, meg persze szexről. Mert ez a kettő együtt jár, és csúnyán meg tudja bolondítani a fiúkat is, a lányokat is. Sőt: akár sorsokat befolyásolnak.

Vörös regénye mégis több. Elfér benne a mai negyvenesek generációja, és kimondva, kimondatlanul ott susog hátterében a rendszerváltás előszele. Már rogyadozik a „kis-átkos” szocialista rendszer, de még mindenki kivárásra játszik. „Útütögetve. Tíz fehér bottal.” – jut eszembe megint Cseh Tamás és Bereményi Géza dala, a Jóslat. Vörös átélhetővé festi le kortablóját azok számára is, akik akkoriban még a szüleik gondolataiban sem születtek meg, vagy éltek már, de szemük még nem nyílt ki a világra. Megmutatja a társadalmi hangulatot, amelyben a disszidálás már nem is tűnt olyan sürgető kérdésnek. A rendszer lazul: a fiúk megúszhatták az erdei tréfát, nem csapták ki őket az iskolából.

Vörös rengeteg humorral, szenvedéllyel, mesével teszi élvezetessé Péntek Boldizsár történetét, amely egyszerre szomorú és vidám, szürreális és valóságos. Hazug és igaz. És hát rengeteg mély gondolat, mi több: filozófia is megbújik a sorokban. Hiszen minden kamasz nagy filozófus: a végső kérdésekre kutatja a választ. Vörös sokrétűen megrajzolt karakterei hitelessé teszik, ami első olvasásra kevéssé hihető vagy meseszerű. (Ez utóbbira egy rendkívül mulatságos betétet kapunk, Gagarinnal, Hruscsovval [szovjet pártfőtitkár], meg az űrben elfogyasztott vodkával.)

Végül is a Gagarin avagy jóslástan alapfokon című regény természetesen a múltat idézi meg, talán éppen azért, hogy összevessük a mával. Nekem csak apró emlékeim maradtak azokból az évekből, de néha úgy érzem, mintha több szabadság, fantázia jutott volna akkor mindenkinek, mint a mai szabadnak mondott röghöz kötöttségben. Tudom, kedves olvasó, nem vagyok egyedül ezzel. Ez az összehasonlítás pedig mindenképp tanulságos konklúziókra hívja fel a figyelmünket. Már csak ezért is érdemes elolvasni Vörös István könyvét.

A cikk megjelent az olvassbele.com oldalán.

Olyan jó lenne néha fenekestül felforgatni a világot. Átnevezni a dolgokat, amelyeknek jelentéséhez kétség sem férhet. Kijelenteni, hogy a 2×2 márpedig 5. Átformálni a gondolatainkat, vágyainkat befolyásoló törvényszerűségeket. Új rendet!

A gyerekben még megvan a szabadság, hogy engedje garázdálkodni fantáziáját. Hacsak nem kötötték gúzsba végérvényesen a szülői elvárások vagy a szocializációs szokások. De sokszor a felnőttek is olyat csinálnának legszívesebben, amit életkoruknál fogva már nem illenék. De a joga mindenkinek megvan, hogy felröppentse képzeletét.

Ezért ha már úgy érezzük, belefásultunk a mindennapokba, ne késlekedjünk: irány a Fahéjas kert! Sopotnik Zoltán meseregénye természetesen elsősorban a gyermekeket szólítja meg, de senki nem fog ferde szemmel nézni arra a felnőttre, aki a játékos rejtelmek és a fura lények birodalmába lopódzik.

A könyv címéből, kedves olvasó, ne következtess egy csodaszép virágokkal, zamatos gyümölcsöktől roskadozó fákkal teli helyre. A Fahéjas kert voltaképpen nem is kert. Sajátságos univerzum, amiben elfér az egész világmindenség. Még annál is több. Úgy néz ki, „mint egy hatalmas, szomorú születésnapi torta, aminek a tetejéről leették a marcipán űrhajót”.

Az őre egy füstölgő mosolyú, bajszos öregúr. Nagyapa fiatalkorában tábornok volt egy ódivatú háborúban, leszereléskor kapta ajándékba a kertet. Úgy hírlik, minden csatát megnyert, de a szolgálataiért nem kért mást jutalmul, csupán egy bögre habos kávét, tetején fahéjjal. Talán innen ered a kert furcsa elnevezése. Barátja, Lassú Báró művelt nemes úr, akinek nevét sejtelmes titok fedi. Hatalmas kastélyban lakik a világ legmagasabb és legsegítőkészebb sziklafalán (leesni még talán senkit nem engedett). S van egy különleges zsebórája, amely egyidős az idővel. Ha szomorú vagy, biztosan velük akarsz találkozni, mert mindkettő szemében a huncutság szikrázik.

Balázs az örök kisfiú és a Sára a meselány is gyakran felkeresi őket, mert a két öregúrral sohasem lehet unatkozni. Velük együtt megismerkedhetünk Sopotnik első gyerekkönyvében a randalírozó Hecc macskákkal, meg a magas bizonytalansági faktorú Sacc kutyákkal. Megtudod, hogy a Csoda eredetileg szép piros busz volt, vajszínű ülésekkel, a félelem pedig egy régóta foltos kapuskesztyűhöz hasonlít. Az új színt úgy hívják, hogy puszi, a színsárkányok pedig érzésekből, színekből és illatokból kevernek új évszakokat.

És akkor a képzelet kártyáiról még nem is beszéltem. Állítólag az egészen kicsikben és nagyon öreg emberekben van meg leginkább a képesség arra, hogy a határtalan fantázia játékát játsszák. De ne szomorkodjon az sem, akire az életkoránál fogva nem illik a leírás. Ő is rácsodálkozhat az Öreghölgycsillagra, aki a boldog békeidőkben hús-vér nagymama volt.

A lépeklények ott teremnek, ahova a lábad teszed, de néha igazán csalafinták tudnak lenni. Az Élmény lények mindenkinek kiporciózzák a rájuk bízott élményadagokat – hogy mindenkor meglegyen az élményegyensúly. És ha már „Legyen”-t mondtam: Legyen Pál itt is terem, és intézkedik, ha kell. Az Emberség és Emberiség királyok seregei minden egyes nap egymással harcolnak az ölelés nyugalmáért. De ezt a könyvet érdemes felcsapni a derűs viszlát halakért vagy Gigerli mágusért is.

Sopotnik Zoltán történetei nem kapcsolódnak szorosan egymásba, ezért megengedhetjük magunknak, hogy előre-hátra ugráljunk a fejezetek között. Minden részben van valami feldolgozni, megérteni való dolog. Például azt, hogyan kell a félelem elébe állni. Talán nem a hanyatt-homlok futás vagy a sarokban gubbasztás a legcélszerűbb megoldás. Ha félgőzzel mennek a dolgok, ha üresen, hamisan hangzik a zenekar, igazán elmegy az ember maradék életkedve. És hát foglalkoznunk kell a halállal is. Szóval, nem árt, ha elmélyülünk abban, amit a csodavilág csodatörténetei súgnak. Már csak ezért is érdemes külön-külön elolvasni a meséket.

Sopotnik Zoltán gazdagon telepakolta a szövegét metaforákkal. Rendesen megdolgoztatja az olvasók lustálkodó ábrándgenerátorát. De azért egészen magukra sem hagyja őket. Gazdag jellemzései sokat segítenek, hogyan is képzeljük el a Fahéjas kert különös lakóit. Maros Krisztina tipográfus a könyv grafikai tervében néha lényeges mondatokat, máskor játékos indulatszavakat emel ki a szövegből, s ezzel jól olvashatóvá, áttekinthetővé teszi Sopotnik történeteit. Egri Mónika bájos, sokszínű illusztrációi szinte életre keltik a meselényeket. Rétegenként rakódik egymásra háttér, rajz, figura és a szövegből kiemelt szó. Nem kollázs és nem is montázs a technikája. Külön elnevezést maga a rajzoló sem ismer módszerére, ő papírkivágásnak mondja.

Lelkemre mondom, ha belépsz a Fahéjas kert kapuján, hagyj fel minden reménytelenséggel. Nagyapa, Lassú Báró és a társai melléd szegődnek, és örökre a szívedbe lopják magukat. Úgy jársz, mint a gátőr, Szomorú bácsi, aki elsiratta a figyelmetlenségből elsóhajtott mesét. De miután meghallotta a Dudor utcai Klapancia zenekar szimfóniáját, megszűnt létezni. Csüggedésre nem maradt oka, hát boldoggá lett. Mert mese van, volt és mindig is lesz. Ettől fogva bármi megtörténhet.

A cikk megjelent az olvassbele.com oldalán, és olvasható a port.hu-n is.

„Mindennek van rendje. A világ összes dolga a csillagoktól a legapróbb részecskékig, az élő és élettelen anyag ezekbe a rendekbe van besorolva, ahogyan minden élő ember cselekedete is. S a rend igazságát senki sem vonhatja kétségbe.” Én sem, te sem, senki sem.

Születésünkkor még él bennünk a rendbontók reménye. Hogy belőlünk bármi lehet. Azt csinálhatunk majd, amit csak akarunk. Holott már akkor rá vagyunk szorítva egy előre eltervezett pályára. Egy genetikailag kódolt programot játszatnak le velünk. Csupán illúzió, hogy saját elhatározásaink vezérlik sorsunkat. Egy titkos akarat a háttérből folyamatosan utasításokat ad, aminek engedelmeskednünk kell.

A biológiai kényszer hajt előre.  A nevelésünk már a gyermekévek alatt elkezdődik. A család, az óvoda, az iskola meghúzza a határokat, amelyek között majd léteznünk kell. A házasság, a gyerekvállalás, a munkaerőpiac, az egész társadalom elfogadtatja a játékszabályait, csak az általuk meghatározott keretek között cselekedhetünk. Az úton visszafordulni nem lehet, de még egy átkozott elágazásra sem találunk. Látjuk magunk előtt a szülők példáját, amit semmi esetre sem követnénk, mégis majdnem mindent úgy teszünk, ahogy ők tették. Sejthető, hogy a gyerekeink, az unokáink sem fogják másképp csinálni.

Háy János regényében egy férfi és két nő meséli el ugyanannak a történetnek három verzióját. A Mélygarázs szerelmi háromszögében a szerető, a férj és a feleség egymást kiegészítő és egymást feltételező szerepeket játszik el. Mindegyik máshol látja a hangsúlyokat, mégis valamennyi monológ közös nevezőre hozható: a bántások és nem-szeretések, az elhallgatások és önbecsapások egybefüggő, megbonthatatlan rendszere áll össze belőlük.

A szerető a mellékalakokkal sosem elégedett meg. Mindig is szeretett volna mesebeli királylány lenni, akiért egyszer fehér lovon eljön a királyfi. Mikor már azt hitte, neki hős nem jár, egyszer csak ott volt, pont őérte jött. A királyfi lelke azonban a csillogó páncél alatt tele volt apró kis sebekkel. Hallgatott arról, hogyan szerezte őket. Hiába mondták a szeretőnek, hogy ez tipikus mese, amit már sokaktól hallottak. Ő mégis reménykedett a mesebeli házikóban és a mesebeli gyerekeikben.

A Férj kínosan ügyelt arra, hogy jól játssza az aggódó apát, a szerető társat, a tehetséges kutatót, de minél inkább meg akart felelni az összes elvárásnak, annál jobban érezte, hogy kifordul belőle a világ. Törvényszerű volt, hogy meginog az addig szilárdnak tűnő alapzat. Megjelenik mondjuk egy másik nő. S míg az egyik kizárólagosságot akart, a másik csak azt, hogy maradjon. Nem tudta, mitévő legyen, csak azt, hogy mindenképp veszít.

A Feleséget agyonszerették a szülei, s állandóan megmondták, mi a jó neki. A legkézenfekvőbb tehát, hogy a férfival lép külön utakra, hiszen egyedül nem merészelt volna. Persze olyan, hogy Igazi, nincsen. Csak, aki éppen akkor ott van. Látta a rossz példákat, mégis hitt abban, hogy lehet másképp is. Tévedett. Mellette maradt ugyan a férfi, de csak mert ő volt a biztonság, a kényelem. De beletörődött.

Minél több örömmel és annál kevesebb szenvedéssel szeretnénk megélni a legfontosabb pillanatainkat. Háy szomorúmanói is közelebb szeretnének kerülni a boldogsághoz, de képtelenek rá. Hajszolják a nagyobb lakást, az új autót, a szebb ruhákat. De ha megszerzik, csak a társadalmi biztonságérzetük nő, a lélek nem kapja meg, amire igazán vágyik.

A Háy-hősök nem ismerik be, ha szenvednek. Tudatában is vannak annak, hogy baj van az életükkel, tudják, mi okozza a gondot. Ahhoz nincs bátorságuk, hogy belássák, ez így nem mehet tovább. Inkább áltatják magukat. Képtelenek meghallani, meghallgatni a másikat. Ezért belegázolnak a másikba. Pedig mindenkinek jobb lenne, ha időben kilépne a hálózatból. Mégis a végsőkig várunk. Apró kompromisszumokat kötünk, értelmes cél nélkül. Ellenben a tüskék bennünk maradnak, a tehetetlenség lassan felemészti az életenergiánkat.

Háy látlelete nyomasztó, de túlzottan ismerős. A mindennapokban a többség által normálisként elfogadott viselkedésmintákat sűríti össze regényében. Nézzünk körül: ami jól működő kapcsolatnak tűnik, képes elkorhadni. Talán neveltetésünk az oka, mert mindig meg akartunk felelni a társadalom elvárásainak, csak éppen a belső békénkről feledkezünk meg. A szabálykövetés külső parancsa felülírja az ésszerű és helyesnek vélt döntéseket. És úgy tűnik, sosem tanulunk hibáinkból.

A szereplők egyes szám első személyben szólalnak meg, de az elmondottak ettől nem válnak Háy személyes történetévé. Mindig az éppen aktuális mesélő szempontjából élhetők át. Az író nem kommentál, nem von le következtetéseket. Megfigyeléseit archetípusokká gyúrja. A Mélygarázs hőse lehetne bárki, ezért sincsen neve. A sok kis apró tanulság viszont sorsszerűségre világít rá, mi több törvényszerűségre. Háy egyedit rajzol, de általánost mutat.

Csak úgy léphetünk ki ebből az önmagába visszatérő (életpálya)hurokból, ha elvonulunk a Mélygarázsba és nem csinálunk semmit – ahogyan a regény egyik főszereplője teszi? Vagy ha ennyire kilátástalan a helyzet, miért nem kötjük fel magunkat az első fára? Talán mégsem ennyire fekete vagy fehér a helyzetünk. Kellemetlen belenézni az elénk tartott tükörbe. Fura, karikatúraszerű ábrázat bámul vissza. Véssük eszünkbe elmosódott kontúrjait, mert éppen azokat kell élesen látnunk. Senki sem ígért egyszerű életet, de talán még nem késő újratervezni.

Vagy inkább a regény szereplőinek sorsában osztoznál?

A cikk megjelent az olvassbele.com oldalán.

Erőss Zsolt sosem kereste a népszerűséget, csak tette a dolgát, újabb és újabb csúcsokat hódított meg. Ezt csi­nál­ta volna akkor is, ha mások fel sem figyelnek rá. Mert ott érezte magát igazán teljesnek, ahol a vakítóan fehér hó és fénylően kék ég összeér. Teljesítményeivel elnyerte mások elismerését, s így nagy szerepe lett abban, hogy hazánk­ban a szélesebb közönség számára is érdekessé vált a hegy­mászás.

2012-ben újságíró barátjával, Földes Andrással – aki húsz éve maga is aktívan űzi a sportot – közösen úgy döntöttek, befejezik a pályájáról szóló munkát, amelyet kilenc évvel korábban egyszer már lezártak. A Mount Everest megmászása óta megtörtént kalandokat is könyvvé rendezték, az utolsó fejezetet pedig a 8091 méteres Annapurnán írták meg.

Amikor tavaly októberben megjelent a könyv, senki sem sejtette, hogy már csak egy fejezet van hátra a teljes történetből. Erőss Zsoltra még öt nyolcezres meghódítása várt. Idén tavaszán ezért nekivágott a Kancsendzönga (8586 m) csúcsának. Ez a föld harmadik legmagasabb pontja. Magyar sportember még nem próbálkozott ezen a hegyen. Zsolt sikeresen megmászta a tizedik nyolcezresét, ráadásul kettőt művégtaggal. Végérvényesen bekerült a világ legjobb mászóinak sorába.

A közvélemény a hír hallatán joggal ünnepelt, de akik ismerik a csúcstámadás aranyszabályát, aggódtak a túl hosszúra nyúlt felmenet miatt. Aztán hirtelen minden megváltozott. Zsolt és fiatal hegymászó társa, Kiss Péter a visszaereszkedés során nyomtalanul eltűnt. A keresésükre felbérelt serpák sem találták őket. Péter holttestéről utólag készült egy minden kétséget eloszlató fénykép, Zsoltot azonban örökre elnyelte a végtelen fehérség.

Az internetes fórumokon a hozzászólok sokféle véleménynek adtak hangot a tragikus eset kapcsán. Sokan saját magukat látták a történtekben, és nem értették, hogyan lehetett ennyire önző és felelőtlen Zsolt, aki szerető feleséget és két kicsi gyermeket hagyott maga után. Akik azonban közel álltak hozzá, vagy ismerik a szenvedélyt, amely folyamatosan a magasba hívta, csöndben gyászoltak. Akik elmesélhetnék a teljes igazságot, többé már nem oszthatják meg velünk.

Földes András talán ezért érezte, helyettük is tisztességgel le kell zárni a történetet. A korábbi kiadáshoz írt fejezetekben világosan, érthetően mondja el, hogy valószínűleg mi is történhetett a Himalája tetején. Aki elolvassa könyvét, talán megérti, hogy a magasban teljesen más szabályok működnek. A hegymászó – habár csapatember és bajtársias egymásra utaltságban él – magányosan járja a hegyet. Saját felelősségére és kockázatára mászik mindenki. Aki nem bírja, visszafordul, aki bírja, továbbmegy. Mi készteti ezeket az embereket arra, hogy az életüket kockára téve, ezer kilométerekre a civilizációtól, embertelen körülmények között is folyamatosan felfelé törjenek? Zsolt válasza egyértelmű: ott fenn minden leegyszerűsödik. A halál olyan közel férkőzik az emberhez, hogy befogadhatóvá válik. Mert csak egyetlen szabály létezik: vagy életben maradsz, vagy meghalsz.

A kötetből rengeteg életrajzi részletet megtudhatunk Erőss Zsoltról. Földes András az első fagyás élményével indít, amelyet a csíkszeredai születésű Zsolt négy évesen, mínusz harminc fokban szenvedett el egy erdélyi falu meredek domboldalán. Az első negatív tapasztalat azonban nem riasztotta el a hegyek világától. A Gyilkos-tónál töltött gyerekkora legmeghatározóbb élménye volt, amikor tizenhárom évesen az egyik ott nyaraló orvos elvitte sziklát mászni, az ezt követő néhány évben mindent megmászott Békáson. Két évvel Magyarországra települése után, 1990-ben első expedícióján feljutott az Elbrusz 5642 méteres csúcsára. Később teljesítette az egykori szovjet területeken lévő öt hétezrest, ezzel elnyerte a Hópárduc címet.

2003-ban első magyarként meghódította a világ legmagasabb csúcsát is. Mégsem erre volt a legbüszkébb, hiszen a tiszta mászás híve volt, a Mount Everestre pedig oxigénpalackot is használva ért fel. Nemzetközi szinten ismertté a Pakisztán és Kasmír határán fekvő Nanga Parbatra (8125 m) vezető szólója tette. Elkötelezettségét jól mutatta, hogy külső támogatók és hivatalos engedély nélkül jutott fel a csúcsra, abban a hiszemben, hogy talán soha senki sem fog tudomást szerezni a sikeréről. De számára nem a hírnév volt a lényeg.

Földes beszámol arról, hogyan ismerkedett meg Zsolt a feleségével, olvasunk a gyermekei születéséről. Részleteket tudunk meg a 2010-es baleset körülményeiről, amelynek következményeként Zsolt elveszítette a jobb lábát. És megérthetjük, miért nem zaklatta fel az amputálás, miért épült fel olyan hamar a súlyos sérülésből. Minden egyes történetből azonban ugyanaz a sziklakemény akarat mutatkozik meg: nincs más célja, csak a világ legmagasabb csúcsai.

A számos életrajzi mozaik ellenére nem pusztán életút Földes András munkája, de még pályarajznak is rendhagyó. A könyv az egyes expedíciók szerint tagolódik fejezetekre. Ázsia, Afrika és Dél-Amerika egzotikus vidékeire kalauzol el, s megismertet a hegymászó életforma alapvető szabályaival. A remek humorral elmesélt történetcsomagot akár kalandregényként is olvashatjuk, annyira sűrű az élményanyaga. Legnagyobb erénye mégis az a bölcsesség, amely Erőss Zsolt tapasztalataiból árad.

Zsolt egész életfelfogása arra világít rá, hogy a sikeres és boldog élethez megfelelő motiváció kell. A hegymászó a nehézségekben látja meg a szépséget. A nem várt körülmények legyőzése hajtja előre. Tisztában van azzal, hogy minden apró sikerért komolyan meg kell dolgoznia, de minden egyes csúcs meghódítása örömmel tölti el. Még akkor is, ha ott fenn, ahonnan nincs feljebb, teljesen elcsigázottan mindez másképpen fest.

Zsolt és hasonló tettekre képes társainak példamutatása mindenki számára fontos üzenet. Már a célok kitűzéséhez is bátorságra van szükségünk, a megvalósításhoz pedig elenged­hetetlen a türelem önmagunkkal szemben. Pontosan kell ismernünk, meddig tolhatjuk ki határainkat. Ám a kitartó munka mindig meghozza eredményét. Az elért csúcs éppúgy lehet egy sikeres egyetemi felvételi eredmény, egy súlyos betegség leküzdése, vagy a világ legmagasabb pontjának legyőzése.

A profi expedíciószervező irodák megszaporodásával és az internet térnyerésével az elmúlt negyedszázadban szinte tömegsporttá vált a hegymászás. Ami sosem változik: a szavakkal alig megfogalmazható küzdelem az emberi teljesítőképesség határai ellen. Megtapasz­talhatjuk, hogy a sikerek mellett a kudarc is része az ember életének. Sőt, olykor tehetséges sportemberek halála is együtt jár az expedíciózással. Most Zsolt távozott. A Magyarok a világ nyolcezresein elnevezésű expedíció sorozat is befejeződni látszik, mert egyelőre nincsenek olyan kaliberű hegymászók, akik képesek lennének a feladatra.

Erőss Zsolt ugyan nem hódította meg a világ összes nyolcezresét, de feljutott oda, ahova igazán tartozott. Ha a gyász ideje letelik, mások is elfogadhatják, amit most még nem mindenki ért meg. Ez a bátor ember igazán meg akarta élni a boldogságot, az örömöket. Hajlandó volt ezért kockázatot vállalni, szembe mert nézni sok nehézséggel, fájdalommal. „Nem meggondolatlan volt, vagy fanatikus, hanem elkötelezett.”

Most persze szomorúság szorítja össze azok szívét, akit megérintett Erőss Zsolt elhivatottsága. De tovább tudnak majd lépni. Mert most az történt – muszáj idéznem Földes András búcsúzó szövegének záró mondatát –, hogy „Erőss Zsolt teljessé tette életét, felmászott a hegyek közé, és tovább emelkedett a szokásosnál.”

A cikk megjelent az olvassbele.com oldalán.

Solténszky Tibor dramaturg, rendező és Szigethy Gábor író, rendező, színház­történész a XIII. Pécsi Országos Színházi Találkozó programjába tizenkét produk­ciót válogatott be a hazai és határon túli ma­gyar színházakban 2012. március 1. és 2013. február 28. között bemutatott előadások közül.

A budapesti Örkény Színház és a Pécsi Nemzeti Színház is olyan színdarabbal kapott meghívást a fesztiválra, amely ugyan a címszereplő köré épül, mégis az egész társulatot megmozgatja. A színészi játék mellett a tánc, a zene, az ének is szerves részévé válik a közös munkának. Bár a két előadás teljesen eltérő hangvételű, súlyú és mélységű, mégis mindkettő jól összehangolt csapatmunka.

Méhes László rendező és Horgas Ádám társrendező-koreográfus Pécsett Hans Alfredson és Tage Danielsson 1978-as kultfilmjét, a Picasso kalandjait (Picassos äventyr) dolgozta át színpadra. A híres spanyol festő születéséről, életéről és haláláról mesélnek. Az életrajz azonban csak ürügy arra, hogy végigtekintsünk a 20. század pillanatain, akármilyenek is voltak. Ez a csodálatos és meghökkentő kor másként el nem beszélhető, fel nem dolgozható, csak „ezer szeretetteljes hazugságba” csomagolt abszurd történetként.

Az előadás, akár egy néma burleszkfilm, mulatságos jelenetek sorából épül fel, amelyeket a narrátor szövegei kötnek össze. Gyakorlatilag ő az egyetlen, aki értelmes mondatokat mond – érdekesség, hogy éppen egy táncművész, Uhrik Dóra alakítja –, a szereplők többsége a legismertebb európai nyelveket utánzó halandzsával kommunikál. Ez a játék a humor fő forrása.

A pécsieknél vendégszereplő Hajduk Károly Picassója töprengő, rácsodálkozó, már-már együgyű figura, aki Buster Keaton vagy Charlie Chaplin utódaként csetlik-botlik az események sodrában. A színpadon megelevenednek Malaga, Madrid, Párizs, London, New York (és más nagyvárosok) utcái. Az utazás során Picasso számtalan művész kortársával találkozunk (Braque, Matisse, Hemingway, Erik Satie, Apollinaire, Henri Rousseau, Vincent van Gogh és Toulouse-Lautrec, Salvador Dalí), de szembe jönnek történelmi figurák is (Churchill, Hitler).

A pécsiek előadásában nagyon fontos szerepe van a (festő- vagy film)vászonnak. Látjuk egyrészt a festő korszakformáló munkáit, másrészt a rendkívül ügyes térszerkesztési technikának köszönhetően – egyes jelenetek félig vetítve, félig a színpadon mennek végbe – egybemosódik film és színház a színpadon. Ebben a látszólagos kavarodásban dicsérendő a gördülékeny együttműködés a Pécsi Balett táncosai és a prózai színészek között. Utóbbiak közül kétségtelenül a festő apját alakító Köles Ferenc temperamentumos játéka a legkiemelkedőbb, de jut emlékezetes pillanat Stubendek Katalinnak, Széll-Horváth Lajosnak és Tóth András Ernőnek is.

Szédületes tempójú a poénlavina, de a szkeccsek színvonala változó. Némelyik kicsit hosszabb a kelleténél, a másikat lehetne még tovább csavarni. Szerencsére akad jó pár olyan geg is, amelyiket jól mértek ki az alkotók. Az előadás csúcsjelenete egyértelműen a Párizst ellepő németek megjelenése Picasso lakásán. Ugyanazt a házkutatást háromszor is eljátsszák, miközben egyre több bujkáló ember álcázza magát berendezési tárgynak. Röhögünk a náci tiszt vakságán, de közben nő a gombóc a torkunkban. De ellenállhatatlanul megröhögtet (nincs rá jobb szó) az is, ahogy Sirkka, a dizőz újra és újra elénekeli finnül (!), az unalomig ismételve, a halétel receptjét.

Az ötletáradatból viszont az előadás végére nem marad záró poén. Vártunk volna valami súlyosabb gondolatot, ami a külön-külön hatásos epizódokat összecementezné. Ez a Picasso pikareszk kalandregény marad, utóíznek csupán az „ej, de jót szórakoztunk” emléke.

Ascher Tamás és az Örkény társulata ezzel szemben a drámatörténet egyik legnehezebb darabját vitte színpadra, Henrik Ibsen 1867-es filozofikus drámai költeményét, a Peer Gyntöt. Kúnos László és Rakovszky Zsuzsa friss szellemű fordítását Gáspár Ildikó dramaturg segítségével aktualizálták.

Peer a mesék birodalmában él. Akárcsak az apja, nagy tódító: igaznak ad elő minden történetet, ami hallott vagy olvasott. Azt hiszi, hogy a világ csak őrá vár, s császár lehet benne egyszer. Egy emberéleten át kergeti az álmát, utazásai során sokféle alakot ölt magára. Lenne ő akár troll, a hasonuláshoz azonban farkat kellene viselnie vagy a vizeletet sörként meginnia. Lenne dúsgazdag üzletember, vagy bölcs próféta, csak hogy járjanak a csodájára. De mintha sosem tanulna abból, ami vele történt, mindig ugyanoda érkezik vissza. Vagy mégsem? Ascher megválaszolatlanul hagyja a kérdést, vajon Peer valóban utazik, vagy az egész csupán álom – netán önbecsapások, hazugságok sorozata

Ibsen sok helyszínes műve szinte követelné a gazdag díszletezést. Az Örkény társulata ehelyett a színpad üres feketeségében mutatja meg Peer történetét. Fekete oszlopok, radiátorok, hangfalak, egy tűzoltószeres szekrény töri csak meg a látványt. Néhány krétarajz (egy korona, egy országalma) utal valami többletjelentésre. Izsák Lili semleges és tágas tere a színészek játékára irányítja a figyelmet, ugyanakkor tereli a nézőt, hogy utat keressen magának a rendezői elképzelés sűrű erdejében.

Ez a Peer mesés elképzelésekkel próbálja meg definiálni magát. Folyamatosan keresi azt az egyéniséget, akivel azonos lehet. De vajon a számos szerep közül, amellyel az élet során dolgunk van, melyikkel tudunk leginkább azonossá válni? El kell-e vetnünk, meg kell-e tagadnunk tegnapi alakunkat, amelyet ma már az utcán is elkerülnénk? Ascher Peer-je egyik feltett kérdésére sem ad valódi választ. A nézőben kell annak megszületnie.

Polgár Csaba Peerje majd szétrobban az energiától. Igaz átváltozó művész, ugyanazzal a lendülettel alakítja a gyámoltalan gyermeket, a szemtelen kamaszt, a szenvedélyes szeretőt, a hősszerelmest, a megfáradt férfit.

Gyönyörűen bomlanak ki Peer mellett a női figurák. Kerekes Éva Åse-jából süt az őserő, feltétel nélküli odaadással szereti fiát, bármit tesz. Takács Nóra Diána Ingridje letaglózza a férfit a belőle áradó démoni szexualitással, Solveig alakjában – ahogy Szandtner Anna mutatja – pedig a törékeny ártatlanság fonódik össze az anyai szeretettel.

A Peer Gynt hangsúlyosan egy szereplőre épülő drámai mű, Ascher azonban rendkívül kreatívan vonja be a többi játszót a színpadi történésbe. Nem eleven díszlet a többi figura, az apró szerepekből karakterábrázolások állnak össze. Egyazon színész mindig hasonló figurákat formál meg, ahogy Peer újra és újra találkozik velük élete során (Csuja Imre például elfojtott indulatú apa, trollkirály, főmajom, hajóskapitány). Ezt az érzést erősítik Nagy Fruzsina beszédes jelmezei. És akiket eddig még nem említettem: Für Anikó, Bíró Kriszta, Gálffi László, Vajda Milán, Stefanovics Angéla, Epres Attila, vagyis az Örkény nagy színészei profi fegyelemmel rendelik alá magukat az előadás sikerének.

Bonyolult, sokrétű előadás a Peer Gynt. Nem ígér habkönnyű szórakozást, befogadása sok türelmet és koncentrálást igényel, és az üzenete csak napokkal később kezd letisztulni a nézőben. A sokféleség azonban a végére kiegyenesedik, mert erős ritmusa van az előadásnak, Matkó Tamás dallamai és az égből folyamatosan aláhulló hó a bódult költőiség auráját teremtik meg. Gyönyörű és megható előadás született az ember sorsáról az Örkény színpadán – és Pécsett a POSzT versenyprogramjában.

A cikk megjelent az olvassbele.com oldalán.

Solténszky Tibor dramaturg, rendező és Szigethy Gábor író, rendező, színház­tör­ténész a XIII. Pécsi Országos Színházi Találkozó programjába tizenkét produkciót válogatott be a hazai és határon túli magyar színházakban 2012. március 1. és 2013. február 28. között bemutatott előadások közül.

A budapesti Nemzeti Színház, valamint a marosvásárhelyi Yorick Stúdió és a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata idén olyan darabokkal kép­visel­tet­ték ma­gukat Pécsett, amelyek ugyan sok humorral dolgoznak, mégsem lehet pusztán vígjátékként katego­rizálni őket. Ha lehántjuk a felszín vidámnak tűnő rétegeit, gyomorba vágó­an szomorú, aktuális gondolatokat találunk. A nézőtéren felharsanó nevetés elhalkul, valahogy elmegy a kedvünk szánni való önmagunktól. A komédia és a tragikum kényes egyensúlyát mindkét előadásban kon­centrált színészi jelen­lét teremti meg. A játszók tökéletes fegyelemmel és alázatos figyelemmel valósítják meg a rendezői koncepciót. Senki sem lóg ki a sorból.

A Nemzeti Színház előadásában (Heinrich von Kleist: Amphitryon) istenek szállnak le a földre, hogy emberi alakot öltsenek. Oda vágynak, ahol csodálják mindenek felettiségüket, félik és tisztelik hatalmukat. Miközben a földiek örökösen a halhatatlanság elixírjét kutatják, az égiek az ember legősibb, ám mulandó szenvedélyére irigyek. Az Olümposz ugyanis túlontúl unalmas hely szerelem nélkül.

Amphitryon, a hadvezér a dicsőséges hadjárat után titokban siet haza kedves Alkménéjéhez. Jupiter azonban – a férfi képében megjelenve – előbb ér a hitvesi ágyba. A szerepek megkettőződése óriási vihart kavar a szereplők identitásában. A hős elveszti bizonyosságát, hogy ő tulajdonképpen önmaga-e, de a főisten sem elégszik meg az egyéjszakás kaland édességével. Azt követeli, a mindenhatót szeressék benne, ne csak azt, akinek bőrét magára vette. A hű feleség legszívesebben talán mindkét Amphitryont szeretné, de egy test, két lélek között kell megosztania magát.

A nagyok játszmáit a másodhegedűsök mintha csak színlelve másolnák le. Merkúr (Jupiter érdekében) egykedvűen kegyetlenkedik a szolga Sosiasszal, aki a béke kedvéért csak látszólag hajlandó leépíteni személyazonosságát. Neki eddig is megmondták, mit csináljon. Charisa, a felesége is csak szóban tagadja meg férjét s önmagát.

Forgách András fordításából a Gáspár Ildikó által jelenre hangszerelt klasszikus művet Gothár Péter egy puritán, amfiteátrumszerű térben szólaltatja meg. A díszletezés teljes hiánya, a papírmasé jelmezek, a színpadi eseményeket pontosan követő zörejek, hangeffektek a három páros színészi munkáját helyezik előtérbe.

Udvaros Dorottya cinikusan flegma Merkúrt alakít, Alföldi Róbert Jupitere kisfiúsan kérkedik nagyságával. Nagy Zsolt Amphitryonjának dühe ösztönből fakad, Znamenák István a valódi Sosias szerepében bizalmaskodik, kíváncsiskodik. Tenki Réka megingathatatlanul szerelmes szépség, Nagy Mari tájszólásban érzékelteti Charisa közvetlen egyszerűségét. Mozdulatok, gesztusok finomságaival teszik elevenné, sokjelentésűvé az előadást.

De melyik az igazi és melyik a hamis Amphitryon? Az indulatos államférfi, aki mély megrendültségében váratlanul csuklani kezd, vagy az érzéki főisten, aki az ágybeli diadal után („most már minden mindegy”) a kegyetlen despota szerepét ölti magára. Ismerős az egész. Aki megszerzi a hatalmat, megtehet bármit, és meg is teszi. Majd, mint aki jól végezte dolgát, visszakapaszkodik a fejünk fölé. Nyomában a néma csönd marad.

Az erdélyi független színházként működő Yorick Stúdió – három évvel az 1990-es marosvásárhelyi eseményeket „az egykori szembenállók” oldaláról megvilágító 20/20 című előadás után – ismételten a magyar–román közös dolgok kibeszélésére tesz kísérletet. Székely Csaba Bánya trilógiájának középső darabja, a Bányavakság kiválóan alkalmas alapanyag erre.

A helyszín egy közelebbről meg nem határozható erdélyi település, ahol az egykori munkát adó bánya már régen bezárt. Jövőkép nincsen, van viszont magas öngyilkossági mutató. Szesz is akad bőven, korrupció is – mindenki acsarkodik a másikra. A faluban éppen polgármester-választásra készülnek. Hogy újra válasszák, a szerethetően kisszerű csirkefogó, Ince a rendőrt hívja segítségül. („Egy Oláht! Hot! Oláhot!”) Kihívóját, az elvakult hazaffyt, Izsákot akarja befeketíteni. Florin (a rendőr) azonban nem „a” buta román, ahogy azt sokan képzelnék. Súlyos titkokra, egészen nagy gazemberségekre is fényt derít.

A román–magyar együttélés kényes kérdéseit – ki a székelyebb a székelynél, ki a magyarabb a ma­gyar­nál – Székely Csaba drámája sok humorral ellen­súlyozza, még annál is több pohár pálinkával ízesít­ve. Rengeteget nevetünk a rossz beideg­ző­dé­sekből fakadó helyzetkomikumon, de a mosoly sokszor rá­fagy arcunkra. Sebestyén Aba rendezése pontosan követi a rendkívül precízen felépített drámai szö­veget, így még csak a veszélye sem fenyeget, hogy poénlövöldözéssé fajuljon az előadás. Minden feszült, önfeledt, borongós, derűs pillanat a helyére kerül.

A színpadot aranyozott, túldíszített képkeret övezi, amelybe Erdély hamis, giccses tablóját festették. A háttérben kiemelt „Welcome to Transylvania” felirat erősíti a dráma groteszkségét. A látványt a zenészek a kereten kívülről támogatják meg: erősítik, magyarázzák a színpadi játékot.

A Bányavakság színpadán – hasonlóan a tavalyi POSzT győztes Bányavirághoz – öt jól kidolgozott karaktert látunk. Székely Csaba feszes dialógusait a játszók remek test- és arcjátékkal teszik teljessé. Székely László Incéje egyszerre elbaltázott és megnyerő modorú kishivatalnok, aki bármi áron őrizné a hatalmát. Izsák (Ördög Miklós Levente) vad, dühös nacionalizmusa félelmetesen ügyes karikatúra. Nagy Dorottya Iringója látszólag rendíthetetlen türelemmel fogadja a sorscsapásokat, de kiderül, hogy a türelem véges. Czikó Julianna meggondolatlan és nyughatatlan fiatal Izabella. A leghálásabb szerep – és egyben a legbravúrosabb alakítás – egyértelműen Bányai Kelemen Barnáé. A faluba idegenként érkező román rendőr kiismerhetetlenül szeszélyes alak. Szeretjük, de tartunk tőle. És ahogy töri a magyart – az zseniális.

Megszámlálhatatlan sérelem, konfliktus bomlik ki a néző előtt, de fogalmunk sincs, vajon hol fakad az indulat eredete. Pontos, mulatságos, mégsem szájbarágós a jelenet, amelyben a rendőr és a polgármester egymásra mutogat, mint a gyerekek a játszótéren. Újabb és újabb példákkal bizonygatják, hogy a másik „fajtája” kezdte a múltban gyökerező civakodást. Harsányan derülünk a szópárbajon. Ó, mekkora bolondok ezek mind – gondoljuk. Csak hát olyan rohadtul ismerős az egész, hogy legszívesebben elsüllyednénk a szégyentől.

Jaj, nagyon fontos, hogy tudjunk jókat röhögni saját magunkon. Sokkal könnyebb így szembesülni gyengeségeinkkel. Szórakozni megyünk a színházba? Igen, de közben mélyen a tükörbe nézünk.

A cikk megjelent az olvassbele.com oldalán.

Mindig ez van. Belépünk a nézőtérre, de még az mo­tosz­kál bennünk, ami odahaza vagy a munkahelyen foglal­koztatott. Ágh Márton színpad­képe azonban már az előadás kezdete előtt magára vonja figyelmünket. Kór­házi betegszállító kocsi, raklapokból egybetákolt padló, tele­vízió­készülékek a plafonon, monitorból hasznosított ülő­kék, jobb napokat sosem látott nappali, alkalmi konyha és piszkos fél­szoba. Az emeleten meg egy kutyaketrec. A színészek a színpad sötétjében ülnek, és minket figyelnek. Kivárják a sorukat. Türelmükben van valami nyugtalanító.

Fenyegető háttérzene kíséri Lucy ébredését. Három afro paró­kás fickó töri rá az ajtót a lányra. Megerőszakolják, megkí­nozzák, kifosztják. Az erőszak még hangsúlyosabb attól, hogy a lány leszbi (a regénynek ez a vetülete az előadásban csak finom utalás). Az előttem lévő sorban egy hölgy elfordul. Mások kényelmetlenül fészkelődnek. De hát ez csak színház. Aztán Lucy (Tóth Orsi) meztelenül és véresen, ahogyan az előbb ott hagyták, feláll, szembe fordul velünk, és behívja a többi színészt. Azokat is, akik az előbb meggyalázták. És minket néznek. Mintha kérdeznék: komolyan végig bírod ezt szó nélkül nézni? Tűröd?

Az gondolnánk, hogy a nehezén már túl vagyunk. Tévedünk, de nagyot. A színjáték folytatódik. Megismerjük a ránézésre jó ötvenes David Lurie történetét. Egyetemi tanár volt a dél-afrikai Cape Townban, ma már csak vendégoktató egy kommunikációs kurzuson. Még most is előszeretettel idéz Wordsworth-től, pedig a fene se kíváncsi rá. Igaz, őt sem igazán érdekli semmi. A szex problémáját – ahogy ő mondja – egész jól megoldja egy prostituálttal. A szerelem, az persze más. Viszonyba keveredik az egyik diákjával, pedig állítólag nem szokása. Sivár életét teljesen felforgatja, hogy a lány ügyet kreál a kapcsolatból. Az iskola nyilvánossága elé citálja egy sor olyan váddal, amit a tanár a nyilvános tárgyaláson elismer, bűnösnek vallja magát. Állását elveszti, hát vidékre utazik lányához, a leszbikus Lucyhez.

Véres, barbár az a világ, amibe David belecsöppen. Időrendben itt érkezünk el az előadás kezdetén látott erőszakhoz. Ezúttal vetítve látjuk. Leállítják a jelenetet, hiszen bizonyára nem akarjuk újra végignézni. Cinikusan azt is megjegyzik, hogy úgyis mindig a sokkoló jelenetek vésődnek belénk. Bizony, igaz. Ráadásul Pécsett erőszakról beszélni most mást jelent – elég, ha az elmúlt egy év helyi nagy bűneseteit gondoljuk újra.

Mundruczó Kornél és a Proton Színház John Maxwell Coetzee Szégyen című regényét vitte színre, amely az apartheid kora után újjászerveződő társadalomról és mikroközösségekről mond el egyet s mást. Itt már minden lehetséges szörnyűség megtörtént. Ez a zéró pont, ahonnan mindent újra lehet kezdeni, és mindent újra kell értelmezni. Ahhoz, hogy létezni tudjunk, magunk mögött kell hagynunk mindent: a sok aljasságot, az okozott és a velünk megesett sérelmeket. Másképp nincs megtisztulás. A Szégyenben David élete válságának tükrében a társadalmi lenullázódás látható.

Mundruczó helyenként szó szerint átveszi a Nobel-díjas író művének mondatait, de szimpla adaptáció helyett mai valóságunkra húzza rá a Szégyen konfliktusait. Élesen fogalmazza meg mindazt, amit a regény csak nagyon áttételesen mutat meg. Ettől lesz érvényes itt és most.

Lelketlen, taszító dolgokkal találkozunk mindennap, mégis alkalmazkodunk a ránk erőltetett rendhez. Mindig akad kifogás, amivel közönyünket magyarázzuk. Elhúzzuk a szánkat, fintorgunk, de teszünk-e az embertelenség ellen? És: tehetünk-e bármit? Mundruczó nyers, durva előadása nem a sok erőszak vagy meztelenkedés miatt kezdi ki biztonságérzetünket. Hanem mert folyamatosan állásfoglalásra késztet. Vagy kisétálunk a színházból, vagy alávetjük magunkat a szörnyűséges rituálénak.

Zsótér Sándor útkereső entellektüeljének is állást kell foglalnia. Mostanáig a mélységes unalmú nagyvárosi életben dagonyázott, de most hirtelen elvesztette lába alól a talajt. Soha többé nem lehet már ugyanaz az ember a történtek után, de az önkéntes vidéki száműzetés sem megoldás. Fehér bőrűként, a gyarmatosítók leszármazottjaként nem értheti a gyűlölet által életre hívott racionális világot. Itt a dolgokat nyersen intézik el. David azt sem fogja fel, hogy a lánya miért nem emel szót a megaláztatásai ellen. Ezzel vezekel talán? Adósságot törleszt? A kertészből földbirtokossá avanzsált őslakos (vagyis fekete) férfival, Petrussal kész lenne házasságra lépni, cserébe a védelemért. Társadalmi kontraktus az egész. Megszülné akár a gyereküket is.

Elhangzik, hogy a fehérek egykor vérebeket képeztek ki arra, hogy vadásszanak a feketékre. A nyomaték kedvéért egy csapat diák beszélgetéséből megtudhatjuk azt is, hogyan lehet azonnal felismerni a négereket (de persze a címke behelyettesíthető). Ha pedig ilyen egyszerű, egy kutyának sem okozhat gondot. Túlzottan is ismerős megvetésük, eltorzult világlátásuk.

Mondják, hogy az ország (mármint a mai Dél-afrikai Köztársaság) a demokratizálódás útjára lépett. Hogy a regénynél maradjunk, „fellélegzett a vidék, amikor a fehér ember, az európai eltakarodott onnan”. Az egykori urak négylábú szövetségesei azonban még mindig ott vicsorognak, vonyítanak, kaffognak az utcasarkokon. „Kártyák nélkül, fegyver nélkül, tulajdon nélkül, méltóság nélkül.” Nagyon sok van belőlük. Mégis mi legyen velük? – kérdik tőlünk.

És akkor bejön a színpadra Bev Shaw, azaz Monori Lili. Magával hoz egy (roppant kedves) Miska nevű kutyát, és eladásra kínálja. Vihetjük 8 ausztrál dollárért, de igazából már 1 centért is örömmel megválna tőle. Persze nem jelentkezik senki érte. Miért tenné? Hiszen ez csak egy színházi előadás – meg egyébként is, mihez kezdenénk vele. De azért már nem hangzik olyan viccesen, amikor közli, ha nem kell senkinek, akkor megöli a kutyát. S amilyen természetességgel ezt mondja, el is hiszem neki. Sőt, a végén a halálos dózist tartalmazó injekciós tűt is felénk nyújtja. Miért mindig neki kell ölni? – kérdi. Monori Lili megjelenése egyszerre távol tart és mindent testközelből érzékeltet. Félelmetes higgadtsággal világít rá a legfontosabbra: valakinek ezzel az állattal is törődnie kell. De higgyük el, ő ilyen sokkal már nem bír el.

Mundruczó a Szégyen előadásában egybegyúrja a színházat, a filmet, a táncot és a zenét. A történetmesélés során a flashback technikát alkalmazza, és a rövid jelenetekből rakja össze a cselekménysort. A narratíva mozaikszerűségére reflektál a színpadkép töredezettsége is. A Cape Town-i lakás, Petrus háza vagy a kutyamenhely a színpad egy-egy terét foglalja el. A filmszerű elbeszélési stílus mellett a mozgóképek, apró filmes trükkök használatával is tágítja a színház kereteit.

Nagyon fontos szerepe van a zenének is, ami Szemenyei János vezetésével, az egész társulat közös munkájával szólal meg. Belefér ebbe sok minden: hangutánzások, a Nessun dorma ária a Turandotból, a No, megállj csak! (szovjet rajzfilm) dallamai, mai popzenei betétek.

A színészek díszleteket mozgatnak, jeleneteket kötnek össze. Időnként kilépnek a szerepükből, ránk néznek, minket szólítanak meg. Ha éppen nincs jelenésük, megfigyelőként, eleven díszletként a színen maradnak. Sőt: elképesztő hitelességgel megszemélyesítik a Szégyen legmélyebb metaforáját, a sorsukra hagyott vérebeket, akik már csupán szerető gazdára várnak

A sok durvaság mellett feltűnően sok az előadásban a humor. Kell is, hogy végig tudjuk ülni az előadás két és fél óráját. Ennek is széles a skálája: folyamatosan váltogatják az (ön)ironikus, az abszurd, az ízléstelenül nevetséges részeket. Az egyik pillanatban poénnal késztetnek vigyorgásra, a következőben súlyos mondattal törlik le arcunkról. Emlékeztetnek: nem szórakozni jöttél.

Kétség kívül zavarba ejtő munka a Proton Színház előadása. Rendkívül összetett szerkezete és intenzív élményanyaga nem adja meg könnyen magát. Ami először eltávolítja a nézőt, napokkal később talán éppen elindít valamit belül. Merthogy Mundruczóék műve nyomot hagy bennünk, annyi szent. S talán nem hiába.

A cikk megjelent az olvassbele.com oldalán

Colin lakásában táncot járnak a napsugarak. Koktélzongoráján a zeneirodalom klasszikusaihoz illő italokat kever magának, az ismerkedésben hasznosnak bizonyuló szandacsacsa alaplépéseit sajátítja el. Munka nélkül is épp elég a pénze. Csak egy egér a társa, de azzal is inkább a szakácsa törődik. Minden adott ahhoz, hogy csak önmagával foglalkozzon.

Amikor „bigott bölcsész” barátja, Chick bejelenti, hogy találkozott a tökéletes lánnyal, Colin úgy érzi, neki is joga van a szerelemre. A szépséges Chloé, akit „Duke Ellington hangszerelt”, lesz a kiválasztott. Feleségül veszi, és boldogan élnek, míg meg nem halnak.

A szerelem azonban előbb vagy utóbb vereséget szenved. A Tajtékos napok című abszurd regényében Boris Vian kíméletlenül leszámol a romantikával. Colin és Chloé boldogsága már a beteljesülés pillanatától kezdve halálra van ítélve. A nászúton a lány tüdejében lótuszvirág bomlik ki – gyönyörű metafora a rákra. Colin még dolgozni is hajlandó lenne a lány gyógyulása érdekében, de a szerelem és a barátság is kevés a halál ellen.

Chick eközben mit sem törődik a szívvel, mert megkaphatja helyette Jean-Sol Partre-t (a vicces fricska az író barátjának, a filozófus J-P. Sartre-nak/ról szól). Minden pénzét és energiáját arra pazarolja, hogy valamennyi művét, személyes tárgyát felkutassa, megvásárolja. Chick számára Partre minden egyes gondolata drog, ami nélkül nem is létezhet. A szerelmet a magasröptű elmélkedés is megöli.

Minden bizonnyal sokan olvasták Vian 1947-ben megjelent regényét, de kevesen hittek benne, hogy valaha sikerül hitelesen megfilmesíteni ezt a tökéletes arányérzékkel megszerkesztett, bódultan vicces és szívbemarkolóan bús szürreális mesét. Holott a mostani adaptáció már a harmadik a sorban (Charles Belmont, 1968; Gô Rijû, 2001).

Nagyon úgy tűnik, Michel Gondry és Vian találkozása a lehető legjobb megoldásnak bizonyult a sikeres feldolgozáshoz. A rendező legismertebb munkájának – Egy makulátlan elme örök ragyogása – pszichedelikus hangulata sok hasonlóságot mutat Vian formabontó világával.

Gondry munkájával kapcsolatban sokan emlegetik az Amelie csodálatos életét is, nem véletlenül. A film első felének bájos, bohókás könnyedsége és vizuális ötletgazdagsága Jeunet emlékezetes mozijával rokonítja a Vian-adaptációt. A női főszereplő személyének kiválasztása szinte elkerülhetetlenné teszi a párhuzamba állítást. Audrey Tautou bármennyire is jó Chloé, a mai napig nem tudott teljesen kilépni Amelie árnyékából. Valószínűleg ez később sem fog nagyon változni, de a Tajtékos napokban azért, ha rövid időre is, Audreyban Chloét is megláthatjuk.

Romain Duris (Lakótársat keresünk, Arsène Lupin) jól illik a kissé mesterkélt, kissé kisfiúsan szerelmes naplopó, Colin szerepébe, de az Életrevalók című film főszerepében emlékezetes alakítást nyújtó Omar Sy is laza eleganciával játssza a melegszívű szakácsot. Az apróbb karakterek – Jules Gouffé, a híres mesterszakács vagy maga Partre – megformálása is telitalálat.

Gondry hűen követi a regény cselekményét, de Vian öntörvényű világába saját vizuális elképzeléseit is bele tudja csempészni. A pók módjára futkosó ajtócsengőn, a kutyaként elcsatangoló lábbeliken, az önálló életre kelt napsugarakon, a szandacsacsázó gumilábakon, a frigóban és a sütőben rejtőző mesterszakácson vagy a teríték leszedését és az öltöztetés körüli formaságokat negligáló csodamegoldásokon igazán jókat derülünk.

A rendező kreatív filmes gegjei végig jól működnek. Rendkívül ötletes a Partre-hoz kapcsolódó vonal a filmben. A nagy gondolkodó szódásüvegtalp szemüvegével mintha a Terry Gilliam Braziljából lépett volna ki. Az abszurditást fokozza a jelenet, amelyben az őrültként rajongó tömegnek szónokol egzisztencialista létfilozófiájának alapkérdéseiről. Talán az egyetlen veszteség, hogy Vian maró társadalomkritikája kevésbé hangsúlyosra sikerült a vásznon. Ami a könyvben pimasz nagy pofán csapás, az a filmben legfeljebb mosolyra ingerlő, kedves poén.

Mindezzel együtt Gondrynak sikerült a lehetetlennek tűnő vállalkozás. Nemcsak a regény hangulatát fordítja le a film nyelvére, hanem hitelesen megteremti annak sajátos vizuális világát is. Köszönhető ez többek között az animációs filmekre jellemző ún. stop-motion (kockázós) technikának. (A filmet kockáról kockára veszik fel, majd az állóképek összeillesztéséből hozzák létre a mozgóképet.) Gondry emellett átülteti az irodalmi mű zeneiségét is sikeresen. A Tajtékos napok ugyanis nem csak szavakban idézi meg Ellington és társai munkáit (Vian maga is dzsessztrombitás volt), de a korabeli dzsesszdallamok szinte megszólalnak a sorok között.

A sok ügyes megoldás közül a legpontosabb mégis a főszereplők lelkiállapotának és külvilág változásának képi összehangolása. Tudniillik, ami kívülről látszik, az is a belsőből fakad. A film első felében tág és világos tér veszi körül a szerelmeseket, aztán egyre sűrűsödik a levegő körülöttük. Chloé betegszobája, sőt Colin egész lakása fokozatosan szűkül, egyre kevesebb fényt fogad be. A színek folyamatosan fakulnak, végül a filmkép egészen fekete-fehérré változik. A mozgókép intenzív ritmusa is lelassul, elhalnak a verbális és vizuális játékok is.

Csodálatos mozgóképes metamorfózis, ahogyan az álomszerű örömtáncból melankolikus ballada bomlik ki. Vian és Gondry közös nevezőre talált.

A cikk megjelent az olvassbele.com oldalán

Legtöbben a tikkasztó hőségtől, viharos zivataroktól sokszínű, nyári arcát ismerjük, de sokan vannak, akik jobban szeretik a fürdőzök hangoskodásától mentes, téli tájat. De mindenkinek bevillan egy régi emlék, esetleg valami szín, illat vagy hangulat, ha szóba kerül Közép-Európa legnagyobb tava, a Balaton. Szinte önmagáért kiált, valaki írja bele egy regénybe, költse bele egy versbe a magyar tenger gazdag kulturális és természeti kincsestárát, mégis mostanában keveseknek jut ez az eszébe. Ezúttal Jeney Zoltán meséi tesznek erre egy kísérletet.

Azt azért már az elején leszögezném, hogy a Rév Fülöp-történetek nem forradalmasították a balatoni magyar irodalmat. Ha erre keresnék példát, kézenfekvőbb lenne Fekete Istvánt szóba hoznom, akinél a Kis-Balaton és annak élővilága valóban központi szereplővé válik. Jeney Zoltán esetében a Tapolcai-medence, a Bakony, a Tihanyi-félsziget, a Keszthelyi-hegység egy szépen megfestett díszlet, csupán a mesét komfortossá tévő köntös. Nem kell Roxfortba hoppanálnunk vagy Középföldére elvándorolnunk, hogy izgalmas kalandokban legyen részünk. Az ismerős vidék közelebb hoz minket a sosemvolt legendák mesebeli világához.

Bízzunk abban, hogy Tutajosra, Bütyökre meg Matula bácsira még az elkövetkező generációk is kíváncsiak lesznek majd, de most azt is szem előtt kell tartanunk, hogy a mai ifjúságnak már modernebb mesékre is szüksége van. A kaland meg a fantasy jött mostanában divatba. De működőképes lehet egy lovagregény is, főleg ha az előbb említett műfajokat is ügyesen keveri.

A Rév Fülöp-mesék nem a balatoni mondavilággal ismertetnek meg, nem abból építkeznek. Nem köthetőek szorosan a balatoni tájhoz, ugyanis játszódhatnának bárhol másutt is. Jeney Zoltán azonban szerelmes a Nagy Tóba, és imád játszani a nevekkel meg a nyelvvel. A Rév Fülöpben éppen ezért ember-szereplők (Ádánd, Diás, Gyenes, Csobánc, Vázsony, Akarattya), állatok (bézseny, sióf, monosz, a ló), növények (ederics), ételek (tördemic), foglalkozások (kajár, garabonc) veszik fel az ismerős földrajzi neveket.

De a legkézenfekvőbb példa a névjátékra maga a címszereplő figura, Rév Fülöp. Ez a tízéves forma gyerek iszonyúan szereti húzni a lóbőrt. Elsüthetnénk egy ágyút vagy bömböltethetnénk oroszlánkórust mellette, a füle botját sem mozdítaná. De mélységes mély az álmok kútja. (Bocsánat, Thomas Mann.) A valóságtól távoli szférákban olykor az is megtudható, ami máshonnan nem látható. Az édesanya icipici fia, felhagyva a sok heverészéssel és a megannyi tördemic, puszpáng meg lonc majszolásával, elindul hát világot látni. S ha már arra jár, mit ad isten, hős lovag válik belőle. Elsőre azért nem néznénk ki belőle, és az igazat megvallva ő sem fogadott volna magára nagy tétekben.

A balatóniai lovagregények sikerét mi sem mutatja jobban, minthogy a sorozat immár két kötetesre bővült. A második rész, a Rév Fülöp Fajszföldön cselekményváza kísértetiesen hasonlít az első regény, a Rév Fülöp szerkezetére. Mindig azzal kezdődik ugyanis az egész haddelhadd, hogy valamelyik király bajba kerül. Balatónia első számú emberét, a Hatalmas Csobáncot például egy nagyon csúnya betegség, a kiliti-kór döntötte ágynak, melytől a hatalmasságot éjjel-nappal kínzó csuklás gyötri. Hatodik (avagy Torkos) Hollád, Fajszföld uralkodója pedig egyik pillanatról a másikra eltűnik királyi fekhelyéről, mintha sosem lett volna ott.

Most már csak az a kérdés, miért éppen Fülöp, ez a Szántódpusztáról való koszos kiskölök lenne a legmegfelelőbb személy az uralkodói házak problémáinak orvoslására? Erre valószínűleg az udvari főjövendőmondó mondana valami sejtelmesen furcsát, hiszen mégiscsak az ő jóslata indítja útnak főhősünket a királyi csuklásra gyógyírként szolgáló Vendeki virág felkutatására. De a folytatásban már senki sem kérdőjelezheti meg a hősként ünnepelt fegyverhordozó részvételét az fajszkirály eltűnésével gyanúsítható kaprosváriak ellen szervezett hadjáratban.

A válasz egyébként roppant egyszerű. Lehet, hogy Fülöpnek nincsen kőkemény izomzata vagy rettenthetetlen fizimiskája, de helyén van az esze meg a szíve. Már sokszor bebizonyosodott, hogy ez a kombináció jóval többet ér az ostoba erőfitogtatásnál. Főleg ha a megoldás ravasz mondókákban rejtőzik, vagy éppen az orrunk előtt hever. Azt csak csöndben merem megjegyezni, hogy Fülöp nem áll hadilábon a szerencsével sem. Persze az vesse rá az első követ, akinek külső segítség nélkül minden elsőre sikerül. A fiúnak volt mersze elindulni. És ha már egyszer nekidurálta magát, akkor jött, látott és győzött is. Megvolna tehát a Rév Fülöp-történetek népmesei motívuma is.

Fülöp élete tehát fenekestül felfordul, folytonos vándorlás lesz az osztályrésze. Ádánd lovaggal keresztül-kasul bejárja Balatónia színes birodalmát. Megismerkedik Meszesvár bolond népével, Lovasberek fecsegő patásaival és a zagyva beszédű miabogyóiakkal. Eljut az Örök Gyönyörök Kertjébe, ahol másképpen folyik az idő, mint másutt. Utazik az óhajok hajójával, amire ha ráparancsolsz, meg se moccan. De ha megfogalmazod a vágyad, repül, mint a gondolat. Eljut a Vendek-folyó torkolatáig, átverekszik a félelmetes Vendeki-erdőn és rengeteg pruttyogás meg szortyogás közepette átkel a Haláp-lápon is. Diással felfedezi a végtelenül ostoba siófok vérfagyasztó üvöltésétől hangos Loncs-erdőt. Ráadásul részt vesz Fajszvár és Kaprosvár törpebirodalmának egyesítésében is.

A Rév Fülöp első része némi hasonlóságot mutat az Arthur mondakörbeli Perceval történetével, aki egyszerű fiúból lovagi rangig emelkedett. A Vörös lovag legyőzésével ő váltott jegyet magának a legvitézebb harcosok sorába. A mesék cselekményvezetése nem túl bonyolult, de a fő eseményeket kísérő mellékszálakon régmúlt sorsokat is felfedezhetünk magunknak. Általában amiről az elején azt gondoljuk, micsoda bonyolult história, szörnyűséges veszedelem, óriási katasztrófa, arról utóbb mindig kiderül, nagyobb a füstje, mint a lángja. De ha már ilyen nagy feneket kerítenek a dolgoknak, a végén legalább mindig sor kerül egy kis dínomra is, dánomra is.

A Rév Fülöp humorával lekenyerezi még a legmogorvább olvasót is. Ha most el is tekintünk a földrajzi nevek állandó újraértelmezéséről, akkor is szembeötlő a sok szójáték, amivel Jeney Zoltán kiaknázza a magyar nyelv gazdagságát, dallamosságát, szavainak kifejező erejét. Ráadásul – olvasva az óbalatóniai nyelvjárást – együtt érzünk az ember szereplőkkel, és mi is értetlen pofát vágunk, vagy csak nézünk magunk elé. De röhöghetünk a miabogyóiak nagyon is ismerős izés, zavaros hogyishívjákján. Akarom mondani, kommunikációján. Mert „azért te sem mernéd rábigyulázni azt a vackot arra a mifenére, ugye?”

Nem hagyhatom említés nélkül a könyv gyönyörűséges illusztrációit, Haránt Artúr munkáját. Ha azt hiszed, hogy rajzoló művészi álnevet visel, érd be annyival: tévedtél. Barnával színezett egyszerű iniciálék, miniatúrák, egész oldalas festmények keltik életre, mesélik tovább a Jeney Zoltán tollán megszületett történetet. A rajzok és a könyv keményfedeles borítója együtt olyan hatást kelt, mintha valóban valami régi krónikát tartanánk a kezünkben. Tudniillik az elbeszélő nem kitalálta Rév Fülöp (igaz) históriáját, hanem olyanoktól hallotta, akik maguk is (igaz) mesélők.

Szárszónak is egy a vége: nyugodt szívvel adjuk gyerekeink kezébe ezeket a ránézésre és beleolvasva is lenyűgöző könyveket, mert biztosan kedvet kapnak tőlük az olvasáshoz. Másfelől a lányokat és fiúkat óva intem, nehogy szüleik kezébe engedjék Rév Fülöp históriáit. Főleg apával kell vigyázni. Ha megkaparintja, vissza nem kapod, míg el nem olvassa. Kompromisszumos megoldásként javaslom a lefekvés előtti hangos felolvasást. Mert a mesék gyönyörűen szólnak.

A cikk megjelent az olvassbele.com oldalán és olvasható a port.hu-n is.